( Nicolas Winding Refn; Too Old to Die Young )
„ Én: - Fogadjunk, hogy az Éjjel nappal Budapest szereplőgárdájának színvonalán tengődő csepűrágókkal soha, senki nem fog hidegrázós, filmtörténeti klasszikus gengszterdrámát és társadalomkritikát gyártani!
Nicolas Winding Refn : Fogd meg a söröm, haver! „
Mindig irigyeltem, - és vágytam rá mindennél jobban- azokat az életutakat, amik egy szingularitásból kiindulva, egy folytonosan növekvő – kvázi bekebelező – kiterjedésben, úgy tudnak végül a semmibe veszni, hogy mégis generációk mémkultúráját határozzák majd meg később.
A Refn életút a szélesebb közönség számára nyilván a Bronson-al indult, és rögtön véget is ért az Only God Forgives – nél ( ami sanszosan a valaha készült legjobb filmek egyike….)
Ehhez képest a Pusher-ben tökéletesen ott vannak már azok a karakterek és sommás krízishelyzetek, amikkel a Too Old to Die Young dolgozik, fájdalmasan hosszan elnyújtott, mesterien megkomponált beszélő, filmes freskóiban.
A Ponyvaregény szerűen szétágazó, majd remekül egybefonódó ciklusok mindegyike önálló entitás, egy saját tartalmi centrum köré szervezett, önmagában érvényes/értékes alkotás.
Természetesen így az alkotók egyszerre tudnak közléseket tenni ( és nem felhívásokat, propagandát, szájbarágós felháborodást, harsány együttérzést ), a fékevesztett önmegvalósításról, a mindent és mindenkit bekebelező korrupcióról/erőszakról, a pénz és érvényesülés bármit felülíró megszerzéséről.
Megrendítőek és vérfagyasztóak azok a képek, és minimálmimika, amivel a szereplők a teljes és változtathatatlan közönyüket fejezik ki az éppen soros, erőszakos tettek áldozataival, vagy magával az eseménnyel szemben
. Mindeközben monumentális állóképek előtt élvezhetjük a pusztító nihilt, és kiúttalanságot.
A meghaladott globálfaluban, a raszta igazságosztók, mexikói drogkartellek, pszeudo W.A.S.P. felsőbbrendűségtől eltévelyedett fehér „ őslakók „ ,pornósok, elborult szellemgyógyászok, és letális szakaszban lévő rákbeteg bérgyilkosok, valamint a közmegvetés és közröhej tárgyát képező hivatalok sporadikus és vérben tocsogó konfliktusai azok a narratív eszközök/karakterek, amikhez Refn jobb híján nyúl, azért, hogy a retinánkba szuvidolja azokat a fantasztikus képeket, amikkel – a magam részéről – nem igazán találkoztam kb. a Baraka óta, ami egy nagyon szar hasonlat, amúgy…..:-)
„ – Direktor úr! Hogyan tudna egy ilyen végletesen komor filmbe, némi humort csempészni?
- Egy autós üldözéssel, amiben két gyilokpornós egy Nissan Leaf-ben üldözi a főhőst, miközben Barry Manilow VÉGIGÉNEKLI !! a Mandy-t…….és a végén az autó lemerül a sivatag közepén.
- Köszönöm az interjút. „
